Anyuka szorosabbra húzta magán a sálat. Órák óta bandukolt a hóban, fagyban. Lyukas csizmáján keresztül beszivárgott a nedvesség, és szinte jéggé dermesztette lábait. Kezén a kis kötött kesztyű mit sem melegített, ugyanúgy átfújt rajta a szél, mintha rajta sem lenne. Szövetkabátja lucskos volt a ráhulló hópelyhektől.

Mindez nem számított. Csak az volt fontos, hogy a gyerekei felé tart végre. A gyerekei felé, akiket már több hete nem látott, a külföldön elvállalt munka miatt. A napi telefonos beszélgetés nem pótolhatta az ölelést, a csókokat, az esti takaró alatti bizalmas meséket.

Azért vállalta ezt az állást, hogy karácsonyra ajándékokat tudjon venni a gyerekeinek. Kisvasutat egyiknek, pisilős babát másiknak.

Ó, mennyi ideig keresgélte a tökéletes példányokat! Járta az üzleteket, nézte a csillogó kirakatokat, és hallgatta az eladók mézes-mázos hangját. Fejében még most is visszhangzott a zsibongás, a karácsonyi forgatag, a Jingle Bells akkordjai, és a fenyőfák illata.

Aztán egy kis boltban megtalálta a tökéletes játékokat. A kisvasút olyan volt, mint egy álom. Alagutakon, hidakon siklott tova a hegyes-dombos vidéken. A mozdony időnként füttyentett egyet, és apró füstfelleget eregetett. Mosolygott, amint elképzelte a kisfia arcát a gyönyörűen becsomagolt, hónapok óta várva-várt meglepetés kibontása közben.

A pisilős baba maga volt a tökély. Pelenkázni lehetett, gombnyomásra sírt, de nem élesen, zavaróan, hanem kellemes, halkan duruzsoló hangon. A szemei gyönyörűek voltak, és ahogy sírás közben egy könnycsepp is legördült belőlük, hát az maga volt a csoda.

Nagy gonddal, óvatosan helyezte el a bőröndben az ajándékokat, vigyázva, nehogy valamelyik megsérüljön. Bepakolta szegényes ruháit, és az összes kint megkeresett, megtakarított pénzét. Arra gondolt, abból majd elviszi a gyerekeket vidámparkba tavasszal. Meg vesz nekik kiscsizmát, meleg télikabátot, ne fázzanak a tavalyi kinőtt, megkopott cuccaikban.

Végre, hosszú-hosszú hetek után elindult feléjük. Reménykedve, hogy arcocskájukon azt az örömöt látja majd, amit annyiszor elképzelt.

Amikor felszállt az őt hazarepítő vonatra, alig talált helyet magának. Zsúfolásig telt vagonok, hazafelé tartó munkások, izgatottan rohangáló gyerekek, vendégségbe utazó külföldiek. Amikor végre le tudott ülni, nézte maga mellett a kártyázókat, élvezte a kabin melegét, miközben próbálta nyitva tartani a szemét. Időnként el-el bóbiskolt, gondolatban már szeretteit ölelve.

Hangos sípszóra riadt fel. Megérkezett. Ez már az ő városa! Hála mindenkinek, hamarosan látja őket. Leszálláshoz készülődött, öltözködött, és nyúlt a bőröndjéért. De csak a levegőt markolászta. Nem, ez nem lehet igaz! Hol a táskája? Biztosan emlékezett, hogy oda rakta fel. Megnézte, kétszer is, de sehol semmi. Csak a hűlt helye. Kétségbeesetten nézett körül, de már alig voltak a vonaton. Sírva kérdezte őket, nem látták-e azt a nagy fekete bőröndöt, ami az övé volt. Senki nem emlékezett semmire. Mindnyájan a saját ügyes-bajos dolgaikkal bíbelődtek. Rohant a kalauzhoz, de Ő sem tudott segíteni neki.

Mire a kálvária végére ért, már a következő állomásra robogott be a vasút. Leszállt, és ahogy körülnézett, arra gondolt, hogy még feljelentést sem tud tenni.  Se pénz, se papírok, se telefon nála. Amúgy sincs rá ideje, már biztosan nagyon aggódnak otthon.

Elindult hát gyalog, vissza a saját városába. 8 kilométer, ebben a hidegben. Nincs mese, valahogy haza kell jutnia. Útközben végestelen-végig zokogott, miközben számba vette, mit tehet. Mit adjon a gyerekeknek? Oda a csodálatos ajándékok, a szépséges kisvasút és a baba a kislánynak. Hát hogyan lesz most új kabátjuk, meg csizmácskájuk? Mit raknak majd a fa alá? Mit mond majd nekik, ha belép az ajtón? Mit mondanak majd, ha üres kézzel érkezik meg?

Végig pörgette magában az elmúlt hetek eseményeit. A végtelen robotolást, a hajnaltól estig tartó munkát, az ajándékok kiválasztásának és megvásárlásának izgalmát, a hazaútra történő végtelen várakozást. Hát semmi értelme nem volt mindennek? Mivégre, ha üres kézzel érkezik haza?

Bánatába belemerülve még a hideget sem érzékelte. Csak arra tudott gondolni, hogy nem mer így a szemük elé kerülni. De hát csak nem töltheti az éjszakát a fagyban! Ha már ennyit volt távol, és most feléjük gyalogol, legalább látnia kell őket. Már észrevette házuk ablakait, a feldíszített otthont, ahol a karácsony fényei hívogatták az arra járókat.

Megérkezett. Mint egy kis ázott veréb, úgy kopogott be az ajtón. Hallotta a lábacskák dobogását, apró kezek matatását. Majd kitárult az ajtó, és ő belépett a szeretett otthon melegébe.

–       Anyácska!

–       Édesanya!

Kiáltották a gyermekei. Visongva táncoltak, ugrándoztak körülötte, ő pedig majd eldőlt, ahogy csókolgatták egymást, ahol érték.

–       Anyácska, anyácska, mit hoztál nekünk?

Ő pedig csak sírt, sírt, megállíthatatlanul, képtelen volt egyetlen szót is kipréselni magából. Könnyfátyolán át látta, ahogy férje bátorítóan mosolyog rá, és ölelő karjába zárja őket.

–       Anyuka hazaérkezett. Ez a legnagyobb ajándék nekünk.

Úgy érezte, mégis volt értelme a végtelen robotnak. Hiszen ezt a pillanatot csak így élhette meg. Lesz még másik lehetőség, akkor majd jobban vigyáz a holmijára legközelebb. Most az a legfontosabb, hogy végre itthon van, szerettei körében.

Kis idő múltán kisfia kezét érezte meg az arcán.

–       Ne sírj, anyácska, semmi baj, majd én készítek neked ajándékot!

Kislánya odabújt hozzá, és azt súgta a fülébe:

–       Amúgy is nagy vagyok én már a pisilős babához, inkább nem kell ilyen buta ajándék!

Ő pedig rájuk nézett, és a szivárványt látta. Azt a szivárványt, ami láthatatlan szállal köti össze azokat, akik szívükben hasonlóak. És ahogy a szivárványon keresztül nézte őket, már csak békét érzett. Boldogságot, hogy velük lehet, hogy újra együtt, egyként léteznek.

Írta: Gürtler Szilvia

 

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.