Ma a tengerparti templom mellett sétáltamban egy temetésbe botlottam. Szikrázó napsütésben, csodaszép, nagy templom előtt feketébe öltözött emberek, vadonatúj, nagy fekete autókban. Micsoda éles kontrasztnak láttam az eseményt, amire érkeztek, és ahogy ölelkeztek a drága kocsik mellett, beszélgettek és örültek egymásnak: annak, hogy találkoztak, hogy együtt voltak.

Ahogy néztem őket, elgondolkodtam, milyen morbid, hogy sok családban csak esküvő vagy temetés alkalmával látják egymást a távolabbi családtagok. Néhány évente összegyűlnek, ki innen, ki onnan érkezik, és ahogy az lenni szokott, a hosszú ideig tartó távollét után kedélyesen eldiskurálgatnak. Az itt-ott felharsanó kacajokból pedig kihallatszik, ahogy emlékeket elevenítenek fel rég nem látott rokonokról, rég nem hallott, családi legendákról.

Elnézve ezeket a vadidegen embereket, fekete ruhában, nyugodtan beszélgetve, eltűnődtem, vajon miért mindig csak egy-egy ilyen nagyobb esemény alkalmával kerül össze a nagycsalád. Azt mondjuk, a család a legfontosabb az életünkben, mégis, olyan ritkán szánunk a családtagokra elegendő időt. Sokszor idegesítenek bennünket, és mindent előrébb helyezünk, csak hogy ne kelljen találkoznunk.

Panaszkodunk, mennyi dolgunk van, és mennyire nincs időnk. Állandóan rohanunk, a gyerekek, a bevásárlás, a háztartás, a barátok, mind annyi, de annyi időt elvesznek. Akkor még nem is beszéltünk a saját időről, amikor végre befelé figyelhetnénk. Mert arra már végképp nem jut a rövidke napokból. Azt hisszük, a másik örökké itt lesz, bármikor be tudjuk majd pótolni az elmulasztott időt.

Aztán egyszer csak egy telefon, egy értesítés, és rádöbbenünk, hogy többé már nincs esélyünk beszélgetni vele. Már nem fog idegesíteni bennünket az örökös károgásával, figyelem hiányával, de mi sem tudjuk elmondani neki, hogy szerettük őt, csak hát az idő….. És hirtelen nagyon feszültek leszünk. Eszünkbe jut minden olyan szép és jó, amiről annak előtte teljesen megfeledkeztünk.

Hirtelen lelkifurdalástól hajtva tevékenykedünk, serényen intézkedünk, és minden megjelenttel joviálisan viselkedünk. Mindegy, mit, csak csinálni akarunk, nehogy eszünkbe jusson, hogy tulajdonképpen, ha akartuk volna, kiszoríthattunk volna pár percet egy beszélgetésre, vagy néhány órát egy látogatásra.

Aztán megbeszéljük a rég nem látott rokonokkal, hogy oh, milyen régen is találkoztunk utoljára. Mennyire szép is volt, amikor ….  és jön a sok-sok emlékkép. Gyorsan leegyeztetjük a következő találkozók időpontját, amelyeket aztán szépen sorban lemondunk. Hiszen annyira nincs időnk, és annyira nem tudunk most erre odafigyelni….

Majd egyszerre rádöbbenünk, hogy ajjaj, már megint egy temetésre vagyunk hivatalosak. Sebaj, ott újra látunk majd mindenkit…..

szerző: Gürtler Szilvia

képek: saját fotók

Várunk szeretettel facebook csoportunkba.