Gyermekként nagyon élveztem a téli várakozás napjait: kívánság-levelet írni, csizmámat kitenni, majd lesni, hogy mikor kopogtat a Mikulás az ablakon. Kirohanni a hóba, és csodálkozni, hogy minden hónyom nélkül is odajutottak a nekem szánt meglepetések, ahova terveztem.
Találkozásunk szétrobbantotta addigi világunk. Ezer darabra tört bennünk és körülöttünk mindent. Sőt. Olyannyira összedarált bennünket, hogy teljesen elveszítettük Önmagunk.
A zene szeretetével, a ritmus érzékelésével születtem. Otthon szivacsként szívtam magamba a különleges hangokat, mozdulatokat. Anyukám nagyon szép hangján magyar nótákat és régi slágereket szeretett énekelni, nagymamám csillogó hangjához pedig nagypapám érces, karcos, férfias baritonja társult.
Kislányként – ahogy mindannyian – én is álmodoztam. Csodálatos életről, férjről, gyerekekről, szerető családról, karrierről. Nem tudtam pontosan, mit szeretnék az élettől, mihez szeretnék kezdeni. A sikeres üzletasszony képe akkor még meg sem fordult a fejemben. Teltek-múltak az évek, lassan felnőttem. Legbelül motoszkált bennem valami, amit ma leginkább szégyenként tudok beazonosítani. Körülöttem mindenki egyetemre, főiskolára, diplomára vágyott, miközben én családra, otthonra, és boldogságra. Tanulni, fejlődni akartam persze, de nem akkor, nem ott és nem úgy.
Úton-útfélen a nővé- férfivá válásról beszélünk, olvasunk. Női-férfi minőségeket keresünk. Felnőtt kapcsolatokat. Nyitott, elfogadó, megértő, támogató közeget.
Elvárjuk, hogy nőként tekintsenek ránk a férfiak, miközben mi sem tudjuk, mit jelent igazán nőnek lenni. Legyenek elég erősek, hogy támaszunkként működjenek, miközben minden szavunkkal, tettünkkel gyengítjük őket. Kétségbeesetten vágyunk arra, hogy valaki vezessen végre, miközben ragaszkodunk ahhoz, hogy kezünkben maradjon az irányítás. Hát hogyan hagyjuk így férfinak lenni őket?
Az elmúlt hetekben sokfelé megfordultam. Formula 1, önismereti rendezvények, könnyűzenei és jazz koncert, fesztivál. Mindenütt jól megfigyelhető volt a nők és férfiak aránya. Az önfejlesztésen a társaság 80%-a nő volt. A jazz esten kb. 65, a fesztiválon 50-50% és a Formula 1-en olyan 30%.
Miért ezek az érdeklődési különbségek? Miért, hogy a nőket inkább a F1 versenyzője vonzza, mintsem a technika, amiért viszont mi, férfiak vagyunk oda?
“Hónapokkal ezelőtt történt. Éreztem őt. Az egész a csillaggal kezdődött. Egy zölden fénylő csillaggal, amit követni kezdtem. Repültem, úsztam a légüres tér felé, hogy megérintsem azt a csillagot. Valami húzott, vonzott felé. A csillag egy aprócska doboz volt, ami egy díszes kulcsot rejtett. A kulcs pedig kinyitotta azt az ajtót…
Amikor beléptem a szobába, rengeteg ember fogadott tapsolva. Engem ünnepeltek. Az arcok ismeretlenek voltak. Láttam az unokahúgomat, 5-6 éves lehetett, hosszú, dús, göndör fekete hajjal, azzal a megnyerő, örökké pozitív, szeretetteljes mosollyal az arcán. A szülei meg valahol a szoba túlsó végében veszekedtek valamin. Mások… fogalmam sincs kik voltak ők.
Zavarban voltam. Erőtlennek és bénának éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki engem néz és nekem örül. Ekkor lépett a hátam mögé a magas, izmos férfi. Éreztem őt. Éreztem a lényéből áradó erőt, ami ösztönösen védeni akart engem. A szívéből felém áramló szerelmet, amiről tudtam, hogy igazi. Csak kék ingét, tetovált alkarját, vastag óráját láttam, és mámorító illatát éreztem. Nem mertem megfordulni. Hagytam, hogy átkaroljon, hogy biztonságban legyek, hogy megvédjen.”