Hosszú idő után eljutottam arra a pontra, amikor végre megértettem, mennyire értékes vagyok. Mennyi mindent élvezhetek az életből, mennyi mindent vehetek ki magamnak, és mennyi mindent rakhatok bele. Mennyi mindent tudok adni a társamnak, és mennyi mindent kaphatok tőle, aminek befogadására képessé váltam.
Azt hiszem, találkozásunk kezdettől elrendelt volt. Örökké hálás leszek Neked, amiért rám találtál, felismertél, és megtanítottál a szeretetre. Sem azelőtt, sem azóta nem kerültem kapcsolatba senkivel, aki ilyen hatást gyakorol rám, mint Te.
Amikor találkoztunk, nem sejtettük, mennyi sérülésünk van. Ám örökre megváltozott az életünk, ahogy egymás szemében a tükörbe néztünk.
Egyszer volt, hol nem volt, hegyen innen, völgyön túl… Éldegéltem én, A királynő, csillogó aranypalotának képzelt kalitkámban. Minden nap sétálgattam, udvarhölgyeimmel beszélgettem, elvégeztem teendőimet, de csak a palota kerthatárain belül. Gyönyörű kert volt, szó se róla. Tele rózsákkal, levendulával, mandulafával, halaktól nyüzsgő kerti tóval. Tettem a dolgom: gondoztam a csodaszép trónörökösöket, felvirágoztattam királyságunkat, A királyom oldalán. Azt hittem, ez az életem.
“Hónapokkal ezelőtt történt. Éreztem őt. Az egész a csillaggal kezdődött. Egy zölden fénylő csillaggal, amit követni kezdtem. Repültem, úsztam a légüres tér felé, hogy megérintsem azt a csillagot. Valami húzott, vonzott felé. A csillag egy aprócska doboz volt, ami egy díszes kulcsot rejtett. A kulcs pedig kinyitotta azt az ajtót…
Amikor beléptem a szobába, rengeteg ember fogadott tapsolva. Engem ünnepeltek. Az arcok ismeretlenek voltak. Láttam az unokahúgomat, 5-6 éves lehetett, hosszú, dús, göndör fekete hajjal, azzal a megnyerő, örökké pozitív, szeretetteljes mosollyal az arcán. A szülei meg valahol a szoba túlsó végében veszekedtek valamin. Mások… fogalmam sincs kik voltak ők.
Zavarban voltam. Erőtlennek és bénának éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki engem néz és nekem örül. Ekkor lépett a hátam mögé a magas, izmos férfi. Éreztem őt. Éreztem a lényéből áradó erőt, ami ösztönösen védeni akart engem. A szívéből felém áramló szerelmet, amiről tudtam, hogy igazi. Csak kék ingét, tetovált alkarját, vastag óráját láttam, és mámorító illatát éreztem. Nem mertem megfordulni. Hagytam, hogy átkaroljon, hogy biztonságban legyek, hogy megvédjen.”
Kedves,
leírom, mert félek, ha a közeledben vagyok, mindent elfelejtek. Nem értem, mégis érzem: olyan energiaáramlás van közöttünk, amelyet egyikünk sem képes kezelni. Bármit teszünk, bárhogy küzdünk, örökké ott van. Egy nem e világon köttetett kapocs.
Miről akarok írni? A kétségeimről, a bizonytalanságomról, az érzéseimről, a hitemről. Minden olyanról, amit személyesen nem merek, vagy nem tudok elmondani. …