Izgalmas, és talán az egyik legfontosabb kérdés az életünkben, hogy mit akarunk örökül hagyni gyermekeinknek. Kacsalábon forgó palotát? Kimeríthetetlen bankszámlát? Folytonos bevételt termelő vállalkozást? Biztonságos(nak gondolt) életet?
Én ma már valami egészen mást szeretnék örökül hagyni gyermekeimnek, mint azt gondoltam akár 10 évvel ezelőtt. Ahogy változott az életem, a világlátásom, teljesen megváltoztak a prioritásaim.
Majdnem egy évvel ezelőtt írtam meg a cikkem arról, hogy érett nőként érett férfi társra vágyom. Talán eszembe sem jutott volna átolvasni, vagy elgondolkodni az írás tartalmán, ha a napokban nem osztja meg valaki egy részletét.
Ahogy olvastam, a szívemet a torkomban éreztem dobogni, hiszen minden megvalósult, amit leírtam.
Hol volt, hol nem volt, messzi vizeken túl élt egyszer egy kis hableány. Ez a kicsi leány egy óriás nagy palotában éldegélt édesapjával, és húgával. Gyönyörű vízi liliomok, pompázó tengeri rózsák és csillogó kardvirágok között úszkálhatott egész álló nap.
A szakítás önmagában egy nehezen feldolgozható esemény. Idő kell hozzá. Számomra a feldolgozási szakasz kettős: egyrészt hagyom, hogy átéljem, megéljem az érzelmeimet, másrészt nagyon is tudatosan próbálom magam átlendíteni a nehéz időszakon. Ennek a kombinációnak a skizofrén verziója az, hogy ösztönösen ostorozom és kínzom magam, vagyis zsigerből csinálok olyan dolgokat, amelyek hátráltatják a felépülésemet.
Nem oly régóta kezdtem azon morfondírozni, kit látok visszatükröződni, amikor belenézek a tükörbe. Magamat, vagy a maszkomat? Mit látnak mások, ha rám néznek? Mit látok én, ha másra nézek? Maszkok néznek maszkokra, vagy valódi arcok valódi arcokra?
Hosszú idő után eljutottam arra a pontra, amikor végre megértettem, mennyire értékes vagyok. Mennyi mindent élvezhetek az életből, mennyi mindent vehetek ki magamnak, és mennyi mindent rakhatok bele. Mennyi mindent tudok adni a társamnak, és mennyi mindent kaphatok tőle, aminek befogadására képessé váltam.
Kislányként – ahogy mindannyian – én is álmodoztam. Csodálatos életről, férjről, gyerekekről, szerető családról, karrierről. Nem tudtam pontosan, mit szeretnék az élettől, mihez szeretnék kezdeni. A sikeres üzletasszony képe akkor még meg sem fordult a fejemben. Teltek-múltak az évek, lassan felnőttem. Legbelül motoszkált bennem valami, amit ma leginkább szégyenként tudok beazonosítani. Körülöttem mindenki egyetemre, főiskolára, diplomára vágyott, miközben én családra, otthonra, és boldogságra. Tanulni, fejlődni akartam persze, de nem akkor, nem ott és nem úgy.
40, azaz negyven. Hát, itt tartok.
Kerek szám. Nem tehetek úgy, mintha olyan lenne, mint a többi. Megállásra, elemzésre, gondolkodásra késztet. Ugyanígy lelassítottam harmincnál is és ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak, mint most: ott tartok, ahol szeretnék tartani? Elértem azt, amit szerettem volna elérni? A válasz akkor is és most is: nem. (Árnyaltabban: inkább nem.)
Gyönyörű, felemelő estét éltem át a Balaton partján.
Augusztus 20-án fáklyás menetre indultunk a Balatonra keresztény gyülekezetem tagjaival, az ország más részeiből érkezőkkel, vagy olyanokkal, akik a határon túlról utaztak haza erre az eseményre. Nagyjából 300-an vonultunk végig fáklyákkal a kezünkben, énekelve, zenélve, táncolva.
Azt hiszem, találkozásunk kezdettől elrendelt volt. Örökké hálás leszek Neked, amiért rám találtál, felismertél, és megtanítottál a szeretetre. Sem azelőtt, sem azóta nem kerültem kapcsolatba senkivel, aki ilyen hatást gyakorol rám, mint Te.
Amikor találkoztunk, nem sejtettük, mennyi sérülésünk van. Ám örökre megváltozott az életünk, ahogy egymás szemében a tükörbe néztünk.