Izgalmas, és talán az egyik legfontosabb kérdés az életünkben, hogy mit akarunk örökül hagyni gyermekeinknek. Kacsalábon forgó palotát? Kimeríthetetlen bankszámlát? Folytonos bevételt termelő vállalkozást? Biztonságos(nak gondolt) életet?
Én ma már valami egészen mást szeretnék örökül hagyni gyermekeimnek, mint azt gondoltam akár 10 évvel ezelőtt. Ahogy változott az életem, a világlátásom, teljesen megváltoztak a prioritásaim.
Elgondolkodtál már azon, mennyi féle csend létezik? Összeszámoltad már, hányféle módon tudunk mi, nők, hallgatni? Megfigyelted már, milyenek a csend hangjai bennünk?
Maya megszeppenve ült a kanapén. Azt a feladatot kapta, hogy írjon egy mesét a nőiséggel kapcsolatban. Nőiség? Az övé? Másoké? Vagy nőiség úgy általában?
Pirospozsgás arcod látom magam előtt. Palacsinta sütés közben különösen erősen. Emlékszem, ahogy vártál bennünket mosolygósan, lekvárral, túróval, és rengeteg finom palacsintával. A túrótölteléket csak Te tudtad úgy elkészíteni, ahogy imádom. Talán beletöltötted a szereteted, soha ki nem mondott szavaid is.
6 nő, 8 órában együtt. Ez az a felállás, amit mindeddig egyedül kedvenc osztrák munkahelyemen voltam képes és hajlandó elviselni. Aztán a minap alkalmam adódott megtapasztalni valami egészen más minőséget.
Az utcán sétálva megpillantunk egy babakocsiban tologatott gyermeket és rögtön felötlenek bennünk a cuki, édes, tündi-bündi, bájos szavak. Azonnal szépnek nyilvánítunk egy apróságot, hiszen gyerek. Automatikusan születik bennünk az elfogadás, nyitottság és szimpátia, még akkor is, ha kicsit ducibb, vagy még formátlanka.
Hosszú idő után eljutottam arra a pontra, amikor végre megértettem, mennyire értékes vagyok. Mennyi mindent élvezhetek az életből, mennyi mindent vehetek ki magamnak, és mennyi mindent rakhatok bele. Mennyi mindent tudok adni a társamnak, és mennyi mindent kaphatok tőle, aminek befogadására képessé váltam.
Pár évvel ezelőtt kimentem Németországba örömlánynak. Engem is meglepetésként ért, hogy éppen ebben a szakmában leszek megbecsülve. Egy barátnőm biztatott, jó kereseti lehetőség, próbáljuk meg. Nekem nem volt állásom, már régóta azzal küzdöttem, mihez kezdjek. Annyira el voltam keseredve, hogy átgondoltam, és úgy döntöttem, belevágok. Lakást szerettem volna venni, illetve addig is biztosítani magamnak egy albérletet. Otthon nem maradhattam, így ez egyfajta menekülés is volt részemről.
Mindig vonzott a szexualitás, az érzékiség, és a fantáziám is élénk, bár előtte sosem csináltam ilyet, és rettenetesen meg voltam rémülve. Arra, ami ott fogadott, még így sem voltam felkészülve.
Kislányként – ahogy mindannyian – én is álmodoztam. Csodálatos életről, férjről, gyerekekről, szerető családról, karrierről. Nem tudtam pontosan, mit szeretnék az élettől, mihez szeretnék kezdeni. A sikeres üzletasszony képe akkor még meg sem fordult a fejemben. Teltek-múltak az évek, lassan felnőttem. Legbelül motoszkált bennem valami, amit ma leginkább szégyenként tudok beazonosítani. Körülöttem mindenki egyetemre, főiskolára, diplomára vágyott, miközben én családra, otthonra, és boldogságra. Tanulni, fejlődni akartam persze, de nem akkor, nem ott és nem úgy.
40, azaz negyven. Hát, itt tartok.
Kerek szám. Nem tehetek úgy, mintha olyan lenne, mint a többi. Megállásra, elemzésre, gondolkodásra késztet. Ugyanígy lelassítottam harmincnál is és ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak, mint most: ott tartok, ahol szeretnék tartani? Elértem azt, amit szerettem volna elérni? A válasz akkor is és most is: nem. (Árnyaltabban: inkább nem.)