A napokban a LUDWIG Kortárs Művészeti Múzeumban jártam Budapesten, az elmúlt évek kiállítóinak alkotásaiból készített átfogó tárlaton. Rögtön a bejárat melletti falon jól olvasható felsorolásban a kiállító művészek nevei szerepeltek, hosszú, tömött sorban. Közöttük felfedeztem mindenki által ismert neveket is -mint például Picasso vagy Andy Warhol-, de olyanokat is, akiknek a munkássága keveset mond a nem szakmabeliek számára.
Világ életemben szenzitív voltam. Azzal a bizonyos hatodik érzékkel rendelkezem ma is.
Mint oly sok más negatív történést, a férjem halálát is megéreztem. Ebben az időben a Gellért téri Házasságkötő Teremben dolgoztam anyakönyvvezetőként. Általában fél ötkor indultam haza munkából a Körtérig a hetes busszal. Aznap nagyon feldobott voltam, olyan „vesztemet érzem” hangulatom volt. Mindenen nevettem, vicceltem.
6 nő, 8 órában együtt. Ez az a felállás, amit mindeddig egyedül kedvenc osztrák munkahelyemen voltam képes és hajlandó elviselni. Aztán a minap alkalmam adódott megtapasztalni valami egészen más minőséget.
Az is igaz, hogy a szépség bennünk rejlik, az viszont már tény, hogy mi nők sokat teszünk azért, hogy mindig szépek is maradjunk. A szépségápolás pedig komoly iparrá nőtt az évszázadok alatt, hogy hölgyekként még inkább hangsúlyozhassuk adottságainkat.
A legtöbb termékben azonban már nem a dédnagyanyáink által használt alapanyagok vannak, a felgyorsult világ instant megoldásokat kreált. Egy kis szépségért sok kémia. Pedig valaha olyan anyagot nem kentek magukra a nők, amit nem lehetett megenni: a korabeli szépségreceptekben nincsenek szintetikus összetevők. Nem véletlenül fürdött Kleopátra is szamártejben. …