Gyermekként nagyon élveztem a téli várakozás napjait: kívánság-levelet írni, csizmámat kitenni, majd lesni, hogy mikor kopogtat a Mikulás az ablakon. Kirohanni a hóba, és csodálkozni, hogy minden hónyom nélkül is odajutottak a nekem szánt meglepetések, ahova terveztem.
Andi szomorúan bandukolt hazafelé az esőben. Fejét lehorgasztotta, miközben arcán peregtek végig a könnyei. Szégyellte magát.
Nem oly régóta kezdtem azon morfondírozni, kit látok visszatükröződni, amikor belenézek a tükörbe. Magamat, vagy a maszkomat? Mit látnak mások, ha rám néznek? Mit látok én, ha másra nézek? Maszkok néznek maszkokra, vagy valódi arcok valódi arcokra?
Ez a történet 2014. decemberében kezdődött, amikor addigi életem minden felgyülemlett elfojtása, fájdalma és keserűsége egyetlen kegyelemdöféssel rántott lelkem sötét éjszakájának legfélelmetesebb árnyai közé, a kétségbeesés határtalan mélységeibe. Változtatásért kiáltott addigi életem. A felfelé vezető úton kerestem a biztos irányt, és sóvárogtam a pozitív gondolatok elragadó világa után.