Izgalmas, és talán az egyik legfontosabb kérdés az életünkben, hogy mit akarunk örökül hagyni gyermekeinknek. Kacsalábon forgó palotát? Kimeríthetetlen bankszámlát? Folytonos bevételt termelő vállalkozást? Biztonságos(nak gondolt) életet?
Én ma már valami egészen mást szeretnék örökül hagyni gyermekeimnek, mint azt gondoltam akár 10 évvel ezelőtt. Ahogy változott az életem, a világlátásom, teljesen megváltoztak a prioritásaim.
Gyermekként nagyon élveztem a téli várakozás napjait: kívánság-levelet írni, csizmámat kitenni, majd lesni, hogy mikor kopogtat a Mikulás az ablakon. Kirohanni a hóba, és csodálkozni, hogy minden hónyom nélkül is odajutottak a nekem szánt meglepetések, ahova terveztem.
November első két napja az emlékezésről, az elhunytakról, az eltávozott lelkekről szól. Ilyenkor jóval többen látogatunk ki a temetőkbe, több mécsest gyújtunk meg, és hosszasabban elmélkedünk az élet értelméről, vagy az általunk hagyható lenyomatokról.
Eljátszottam a gondolattal, hogy ha az életem regény lenne, mi lenne benne a szerepem. Én lennék a pökhendi grófkisasszony, aki tisztában van a szépségével és úgy játszik a férfiak érzéseivel, ahogy neki tetszik? Vagy én lennék a bögyös konyhalány, akinek minden vágya, hogy az úrfit az ujja köré csavarja? Vagy a kedves nagynéni, aki imádja testvérei gyermekeit? Egy zsémbes öregúr a szomszéd portáról, vagy a jóképű joghallgató, aki politikai karrierről álmodik?
Világ életemben szenzitív voltam. Azzal a bizonyos hatodik érzékkel rendelkezem ma is.
Mint oly sok más negatív történést, a férjem halálát is megéreztem. Ebben az időben a Gellért téri Házasságkötő Teremben dolgoztam anyakönyvvezetőként. Általában fél ötkor indultam haza munkából a Körtérig a hetes busszal. Aznap nagyon feldobott voltam, olyan „vesztemet érzem” hangulatom volt. Mindenen nevettem, vicceltem.
Hogyan mondjam el, amit elmondani nem lehet? Hogyan kérjem a feloldozást tőled azért, amiért nem lehet? Hogyan beszélgessek veled, meg nem született gyermekem?
Gyönyörű, felemelő estét éltem át a Balaton partján.
Augusztus 20-án fáklyás menetre indultunk a Balatonra keresztény gyülekezetem tagjaival, az ország más részeiből érkezőkkel, vagy olyanokkal, akik a határon túlról utaztak haza erre az eseményre. Nagyjából 300-an vonultunk végig fáklyákkal a kezünkben, énekelve, zenélve, táncolva.
A hit változtatta meg az egész életemet. Hit nélkül, Isten nélkül, Jézus nélkül semmi vagyok. Csak bennük hiszek. Ők soha el nem hagynak, mindig szeretnek, mindig vigasztalnak. Kiteszik nekem a kis útjelző táblácskákat, és én nem térek le arról az útról, amit ők mutatnak nekem.
Istenbe és Jézusba vetett hitemmel újra tudok szeretni. Már nem félek semmitől, elmúltak a félelmeim, amióta velük járok, és átadtam az életemet nekik. Gyönyörű és boldog érzés. …