A szakítás önmagában egy nehezen feldolgozható esemény. Idő kell hozzá. Számomra a feldolgozási szakasz kettős: egyrészt hagyom, hogy átéljem, megéljem az érzelmeimet, másrészt nagyon is tudatosan próbálom magam átlendíteni a nehéz időszakon. Ennek a kombinációnak a skizofrén verziója az, hogy ösztönösen ostorozom és kínzom magam, vagyis zsigerből csinálok olyan dolgokat, amelyek hátráltatják a felépülésemet.

Ennek legjobb példája, hogy úgy érzem, több információt kell begyűjtenem az exem új párjáról és a kapcsolatukról. Nehéz megmagyarázni, miért csinálom. Szeretném megérteni, hogy miért őt választotta. Egy teljesen más nőt, mint én. „Haha, de gáz! Milyen ízléstelen műkörme és ócska tetoválása van a csajnak!” „Úr, ég! Millió képe van fent Facebookon! Milyen magamutogató!”

Perverz módon keresem a közös képeiket, próbálok belelátni az életükbe: mikor, mit csinálnak, közben hogy érezhetik magukat.

Mi a fenéért csinálom ezt?

Önigazolásra van vajon szükségem, hogy – bár elhagytak –, mégsem vagyok annyira értéktelen nő? De miért kell ez nekem?

Ráadásul mardos a lelkiismeret, hiszen a közösségi oldala alapján ítélek meg valakit, akit nem is ismerek. Nyilván egy nagyon árnyalt képet le lehet venni valakiről a profilja, a fényképei, a posztjai alapján, de azért be kell látnom, hogy az a kép, amit mutatunk a nagyvilágnak ezeken az oldalakon, az korántsem teljes. A valódi képet úgysem látom, a tényleges igazságot úgysem tudhatom, így pedig csak kombinálok és járatom az agyam rajta. Ezzel pedig felzaklatom magam, ami nem segíti az elengedési folyamatomat.

Másrészt nem tartom jónak, hogy ilyen sok negatív érzést hoz elő belőlem a nyilvános tartalmak kurkászása. Nem akarok utálkozni, gyűlölködni. Nem akarok konstans rossz érzést a szívemben és negatív gondolatokat az agyamban.

Harmadrészt pedig nincs közöm hozzájuk. Tulajdonképpen egy idegen pár. Nem rám tartozik, hogy mit csinálnak, hol vannak, mennyire látszanak boldognak, vagy éppen mennyi nehézségük lehet. Élik a kis életüket annak minden szépségével és hétköznapi problémájával együtt. De ez engem semmilyen módon nem kell, hogy befolyásoljon.

Fene vigye el a Facebookot, a Vibert és a Guglit! Meg az én gyenge akaraterőmet!

Meg kellene állnom, hiszen csak magammal szúrok ki. Próbálok határidőket szabni: egy napig nem nézem; most két napig nem nézem … egy gyenge pillanatban azonban borul minden.

Régebben ez mennyivel könnyebb volt: kidobtuk a kukába az emlékeket, vagy betettük a szekrény legsötétebb és legelérhetetlenebb zugába, és slussz! De nem bányásztuk újra elő, hogy ismét megnézzük és nem szőttünk köréjük újabb történetet. A kevesebb információ segített a feldolgozásban. Nem voltak egyetlen csábító kattintásnyira az új impulzusok.

Valami véget ért, és kész.

Mostanában viszont úgy érzem, mintha tisztulna a fejem. Egyre erősebb az érzés, hogy nem akarok a saját magam ellensége lenni. Az a legfontosabb számomra, hogy minél hamarabb talpra álljak a szakítás után. Segítenem kell magam ebben. Én boldog szeretnék lenni és nem akarom, hogy sokáig befolyásolja az életemet ez a történet. A múlt is fontos, de a jövőm lényegesebb annál, mint hogy sokáig benne ragadjak az elmúlt események okozta érzésekben. Ha esetleg elkalandoznék, pozitív, ösztönző gondolatokat töltök a fejembe.
Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, beválik a dolog, mert immár egy hete nem kattintottam egy közösségi oldalra sem.

Hős vagyok!

Szerző: Szabó Nóra

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.