Ez a történet 2014. decemberében kezdődött, amikor addigi életem minden felgyülemlett elfojtása, fájdalma és keserűsége egyetlen kegyelemdöféssel rántott lelkem sötét éjszakájának legfélelmetesebb árnyai közé, a kétségbeesés határtalan mélységeibe. Változtatásért kiáltott addigi életem. A felfelé vezető úton kerestem a biztos irányt, és sóvárogtam a pozitív gondolatok elragadó világa után.

Utam folyamán sorra találtam rá mentoraimra,

és útmutatásuk révén nekikezdtem a keserédes belső munkának, lassanként bontogatva a lelkemet védő falakat. Így azonban sok esetben sebezhetőnek bizonyultam, ezért hiába is vetettem le régi maszkjaimat, folyamatosan újabbakat alkottam helyettük, hogy ezekkel védjem magam. Egyik kezem elvett belőlük, a másik pedig újabbakat rakott vissza, hogy befoltozza a védőpajzson keletkezett lyukakat.

2015. áprilisában azt gondoltam, már rendben vagyok, és készen állok megnyitni szívem valaki számára. Társra vágytam, miközben sem magammal, sem egy valódi párkapcsolat értékeivel és minőségével nem voltam tisztában. Május hónapban mégis megérkezett életembe az ember, akit áhítottam. A kapcsolat tükrében azonban nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a mélyben rengeteg olyan elfojtásom lappang, melyekről magam sem tudtam, vagy még inkább nem akartam tudomást venni. Éreztem, ha boldog szeretnék lenni ezzel a férfivel, akkor mihamarabb fel kell dolgoznom korábbi sérüléseimet.

Nőiségem rég elveszett nyomába indultam hát.

Kapcsolatom saját testemmel soha nem volt jó, nem fogadtam el önmagamat, mint nőt. Mindig is fiús lány voltam, fiús játékokat játszottam, fiúkkal töltöttem időm nagy részét, és fiúkkal verekedtem. Aztán mindez megszűnt a pubertáskor beköszöntével, amint elindultak a változások testemben. A fiúk sem barátkoztak ezután velem úgy, mint régen, már ők is a nőt vélték felfedezni bennem. A lányokkal viszont én nem értettem szót, hiszen fiúk között felnőve nem tudtam, mit jelent lánynak/nőnek lenni. A két minőség között tengődtem, még mindig inkább a fiúk felé húzódva.

Egyre csak nőtt bennem a feszültség mind nőiségem, mind a szexualitás irányában, miközben vágyaimat, ösztöneimet mélyen eltemettem magamban. Gyermek- és kamaszkori tapasztalataim alapján azt gondoltam, csak akkor vagyok szerethető, ha lemondok saját érdekeimről, és mások akaratát helyezem előtérbe. Lelkem mélyén éreztem, hogy ennek nem így kell lennie, ezért rengetegszer tört ki belőlem váratlanul a sok elfojtott harag, düh és elkeseredés.

Túl későn eszméltem fel,

nem vettem észre testem egyértelmű jeleit. Mindaz, ami lelkemet nyomta, erős testi tünetekben nyilvánult meg. Nemrégiben kiderült, hogy olyan betegséget hozott létre a testem, amely saját szervemet támadva pusztít el, ha nem teszek ellene valamit. Krónikus pajzsmirigygyulladást diagnosztizáltak nálam. Az orvosok szerint gyógyíthatatlan ez az autoimmun betegség, bár gyógyszerekkel szinten tartható, és „teljes” életet lehet élni mellette. A tudat, hogy saját testem fordult ellenem, teljesen letaglózott.

Leggyakrabban nőknél fordul elő ez a rendellenesség, és tünetei között szerepel többek között menstruációs zavar és terméketlenségi problémák. Emellett a pajzsmirigy közvetlenül a torok energiaközpontjához kapcsolódik, a kommunikációért felelős torokcsakrához. Ez értelmezhető egyrészt külső, fizikai megnyilvánulásként is: nem mondom ki, amit gondolok, lenyelem haragomat és elkeseredésemet. Másrészről a nyak a test és a lélek kapcsolódási pontja, így saját, belső kommunikációm sérült. Ezek alapján egyértelművé vált előttem, hogy a rend-ellenesség gyökere nőiségem elnyomásában, és a ki nem mondott szavakban rejlik. Hiszek abban, hogy amint feloldom ezeket a gátakat magamban, testem rendje újra helyreáll.

Párom is arra bíztat, hogy őszintén mondjam ki mindazt, ami bennem lakozik. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az elmúlt időszakban mondhatni elnémultam szimbolikusan is, hiszen már írásban sem voltam képes kifejezni mindazt, amely lelkem mélyén lappangott. De eljött ez a nap is, amikor megformálódott bennem e történet megírásának vágya, s a csendet megtörve megindult a felszabadító szavak áradata.

Viszonylag hamar túljutottam a kétségbeesésen,

és hálát adtam, amiért ilyen erőteljes üzenetet kaptam. Eddig nem fájt eléggé, nem vettem igazán komolyan azt az utat, amin elindultam. Nem figyeltem annyira önmagamra, hogy végre meg is valósítsam mindazt, amit elméletben már olyan „jól” tudok.

Felismertem magamban a gyermeket, és tudatosítottam, hogy saját egészségem és boldogságom érdekében el kell őt engednem. Már nem vagyok gyermek, de még felnőtt nő sem.

Bízom benne, hogy hamarosan megtalálom, és magamba fogadom az őszinte felnőtt kommunikáció, és az ősi női minőség gyönyörű és nemes eszenciáját, s így leszek teljes, egész, és tökéletes létező.

Hálás vagyok páromnak, hogy mellettem áll, támogat, és megértésével, elfogadásával segít mindebben.

 

Szerző: Baló Andrea, írónő

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.