Pirospozsgás arcod látom magam előtt. Palacsinta sütés közben különösen erősen. Emlékszem, ahogy vártál bennünket mosolygósan, lekvárral, túróval, és rengeteg finom palacsintával. A túrótölteléket csak Te tudtad úgy elkészíteni, ahogy imádom. Talán beletöltötted a szereteted, soha ki nem mondott szavaid is.

Fájdalmaidról, örömeidről, emlékeidről, kalandos életutadról mesélhettél volna – mégsem tetted. Magadba zártad életed, így aztán alig van mire emlékeznem. Alig tudom kibogozni szövevényes családfánk történetét. S ahogy én magam is nagymama szerepbe kerülök, alig van kapaszkodóm mindehhez.

Csak a palacsintákra és a mosolyodra emlékszem.

Nem tudtam például, hogy árva csecsemőként kerültél külföldre. Idegen országban nevelkedtél, idegen nyelvet beszéltél. Vagy inkább ez az ország volt számodra idegen, és csak később vált hazáddá. Most, amikor én is egy másik országban élek, megértem, milyen lehetett neked megszokni egy új kultúrát, megtanulni egy új nyelvet.

Idővel párra találtál itt, családot alapítottál, gyerekeket szültél. De Te sem tudtad, hogyan neveljél. Keresgélted magad, a saját utad, és közben szép lassan elveszítetted a kapcsolatot a körülötted élőkkel.

Később újra kerested a köteléket, újra igényelted a család társaságát – de már nem tudtál mit kezdeni vele. Csak nézted, ahogy játszunk, ahogy nevetünk, ahogy kesergünk, ahogy küzdünk – ahogy felnövünk. Kívülről, mosolygósan, palacsintákat sütögetve.

Néha elgondolkodom, mi zajlott benned. Mit éltél meg magányodban, csöndedben?

Szeretnék beszélgetni veled erről most, hogy már jobban megértelek. De már nem tudok. Úgyhogy marad az emléked, és a csended. Emlékfoszlányok az utazásaidról, amelyek éltettek téged. Emlékszem, ahogy felvillanyozva meséltél arról, milyen szép Hollandia. Mi lelkesen nézegettük a kis diakockákat a tulipánokról, a malmokról, és rólad, ahogy mosolyogva állsz a csodaszép házak előtt. De arról, hogy igazából mi történt ott veled, és mit éltél meg, semmit nem tudunk.

S talán a sors fintora, hogy Hollandiába vezetett utam. Én is beleszerettem abba az országba, és tudni vélem, miért vágytál oda szívedben örökké. Amikor ott vagyok, különösen erős a vágy bennem, hogy többet tudjak meg rólad. De csak az űr, a hiány, amit tapintok.

Marad a palacsintáid emléke, és a vágy, hogy én többet hagyjak magam után.

Szerző: Gürtler Szilvia

A képek illusztrációk. Forrás: pixabax.com

 

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.