Modernkori Kis Hableány átirat

Modernkori Kis Hableány átirat

Hol volt, hol nem volt, messzi vizeken túl élt egyszer egy kis hableány. Ez a kicsi leány egy óriás nagy palotában éldegélt édesapjával, és húgával. Gyönyörű vízi liliomok, pompázó tengeri rózsák és csillogó kardvirágok között úszkálhatott egész álló nap.

Mindent megkaphatott, amit csak kívánt, ő mégis boldogtalan volt. Bárhova ment, egyedül érezte magát, bárkivel játszott, kívülállónak látta magát. Bármennyire próbált, sehogyan sem tudott beilleszkedni a társai közé. Testvére boldogan csóválta uszonyát, és mindenkivel jókat nevetett, ő meg csak nézte őket messziről, kétségbeesetten.

Ő miért nem tud ilyen felszabadult lenni? Édesapjával sem találta a kapcsolatot, rég elhunyt édesanyjának pedig már az emléke is halványult. Számkivetettnek érezte magát, akit nem szeretnek, és messzire elkerülnek. 

Nőtt-nőtt, cseperedett a kis hableány, magányába zárva, csendben, gondolatai fogságában. A hableány iskolában nem tanult túl jól, pedig a tanárai bizonygatták neki, hogy milyen okos,  mégis csak azt látta, semmit nem ért, semmit nem tud még a világból. Egyre azon gondolkodott, mi lesz vele, hogyan alakul majd az élete.

kis hableány

Közeledett az érettségi ideje, amikor meglátott egy szép csikóhalat az iskolában. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony megszerzi magának. Bevetett minden furfangot, bimbózó nőisége minden báját, személyisége összes varázsát, mire sikerrel járt.

Lassan építették a közös életüket a csikóhallal, szép vízi palotát találtak, ahol először kettesben éldegéltek, majd megérkeztek szép lassan a kis süldő lányok, süldő fiúk is. Szerette a piciket nagyon, elhivatottan, felelősséggel tele nevelgette, gondozta őket, de közben figyelemmel volt a csikóhalra is.

Minden szép volt, a kis hableány mégis hiányolt valamit az életéből. Ha megkérdezték volna, maga sem tudta volna megmondani, mit – egyszerűen csak azt érezte, nem teljes az élete. Belülről feszítette valami, azt sugallva, hogy mennie kell tovább.

Telt-múlt az idő, a késztetés egyre erősödött benne, a vágyakozás valami más, valami több iránt.

Egy napon találkozott egy rájával. Ez a rája igazán vonzó és izgalmas volt számára, nem is tudta levenni róla a szemét. Aztán a rája felé fordult, és azt mondta:

       Akarlak.

kis hableány

A kis hableány pedig gondolkodás nélkül ment vele. Hosszú volt az út, tele veszélyekkel, kihívásokkal, félelmekkel. Néha visszanézett, egy picit vágyakozott a régi életére, de aztán odafordult a rájához, és úszott tovább vele. Szélsebesen, akár egy vitorlás suhantak a vízben egymás mellett szorosan. Aztán már kevésbé szorosan. Majd egy nap arra eszmélt, hogy már nincs mellette a rája. Elvesztette őt. Valahol útközben másfelé fordultak, és ő ott maradt teljesen egyedül.

Sötét volt és hideg, ő pedig ismét magányosan sírdogált. Arra úszott egy polip:

       Mi a baj, kis hableány, miért sírsz itt egyedül az éjszaka közepén? – kérdezte tőle.

       Elhagyott a rája – hüppögte a kis hableány. – Egyedül vagyok. A szülőházamba nem mehetek vissza, a csikóhal kitagadott, a kis süldők pedig látni sem akarnak. Mit csináljak, hová menjek? Azt sem tudom, mit akarok….

       Gyere velem – mondta a polip. – Segítek neked, hogy megtaláld a válaszaidat. Nálam lakhatsz egy darabig, tanulsz, fejlődsz, aztán majd kialakul.

Így a kis hableány a polipnál lakott. Ahogy nyiladozott az értelme, kezdte másképp látni az életét, kezdett másképp viszonyulni az addig történtekhez. Megértette, hogy a saját életéért csakis ő felelős. Nem kereshet mindig egy csikóhalat vagy egy ráját, vagy ki tudja miféle-fajta halat, neki most már egyedül kell megállnia a helyét a vízi világban.

Amint ezt megértette, elköszönt a poliptól.

       Hálás vagyok, hogy találkoztunk, polip – mondta. – Köszönettel tartozom, amiért befogadtál, segítettél, és mellettem álltál az elmúlt hónapokban. Úgy érzem, most már képes vagyok a saját lábamra állni. – Ahogy ezt kimondta, lenézett az uszonyaira.

kis hableány

Hiszen neki uszonyai vannak, nem pedig lábai. Aztán elmosolyodott: mindegy milyen formában, de mégiscsak képes fennmaradni a vizen. Ha elfogadja magát olyannak, amilyen a valóságban, akkor bármit képes megteremteni. Ezzel a gondolattal, boldogan mosolyogva indult útjára.

Belső békéjét talán mások is megérezték, mert egyre több halacska sereglett köré. Úsztak mellette, beszélgettek vele, tanácsot kértek tőle, és csodálták szépségét. Nahát ilyet! Méghogy körülötte ennyien? Nem közösítik ki, hanem keresik a kapcsolatot vele? Ez meg hogy lehetséges?

Szépen lassan megtalálta a választ. Ahogy ő megnyitotta magát, és elkezdett a szívével látni, mások is megnyíltak felé, és bizalommal fordultak hozzá. Ő pedig képes volt a másságot elfogadni. Tudta már, hogy nem kell mindenkinek ugyanúgy gondolkodnia, ugyanúgy viselkednie. Éppen ez a csodálatos, ettől lesz sokszínű körülötte a világ.

Mosolyogva, elégedetten haladt az útján, elfogadva a környezetét olyannak, amilyen. Pontosan tudta már, hogy mindent megkapott ahhoz, amit szeretne elérni az életben. Csodaszép uszonyokat, lángoló kapcsolatokat, kihívásokkal teli, rögös utat, hogy felfedezhesse és megtapasztalhassa önmagát. Így vált teljessé, kiegyensúlyozottá.

Ábrándozva nézegette a felé úszkáló halakat. Volt, amelyik vidáman kacsintott neki, volt, amelyik uszonyával várakozásteljesen intett, volt, amelyik táncra perdült előtte, és voltak, akik elmentek mellette. Egyik-másik hal tetszett is neki, de aztán tovább úszott, mert egyik sem vonzotta annyira, hogy megálljon.

Jól érezte magát egyedül. Boldog volt, és örlt, hogy ezt a boldogságot másokra is sugározni tudja.

Egyik estére vacsorázni hívták újdonsült barátai az egyik előkelő étterembe. Csillogás, hangulatos fények, halk zeneszó, és a vendégek zsibongása fogadta, ahogy megérkezett. Elfoglalta a helyét az asztalnál, és várta a többieket. Ahogy nézelődött, hirtelen egy magas, kecses, színpompás kecsegére lett figyelmes. Találkozott a tekintetük, majd a következő pillanatban már mellette ült a pompázatos kecsege.

kis hableány

       Az étterem tulajdonosa vagyok – mondta. – Téged még nem láttalak itt. Szeretnélek megismerni.

       Ó, nemrég költöztem csak ide – mondta  a kis hableány. – Mit szeretnél tudni rólam?

       Mindent – válaszolta a kecsege.

Beszélgetni kezdtek. A kis hableány bizalommal fordult a kecsege felé, röviden összefoglalta neki élete történetét.  Élvezték egymás társaságát.

Közben megérkeztek a barátai, akik tapintatosan beszélgetni kezdtek egymással, látva, mennyire belefeledkeztek a beszélgetésbe.

       Táncolsz velem, kis hableány? – s  ő boldogan mondott igent, kecsesen lebegve tovább a kecsege karján.

Ahogy a zene ritmusára egymáshoz simultak, és egymás szemébe néztek,  tudta, hogy biztonságban van. A legjobb helyen, ahol csak lehet. Meddig? Hogyan? Nem érdekes. A pillanatot akarta megélni. A pillanatot, amelyben a boldogságát, a szeretetét éppen ezzel a keszeg fiúval tudja megtapasztalni. Azt a boldogságot, amelyet már egymagában is képes átélni.

 

Szerző: Gürtler Szilvia

 

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.