Andi szomorúan bandukolt hazafelé az esőben. Fejét lehorgasztotta, miközben arcán peregtek végig a könnyei. Szégyellte magát.

Azon gondolkodott, vajon miért nem kell senkinek? Miért van az, hogy csak egyéjszakás kalandjai vannak? Miért, hogy az ágyból kikelve egyetlen férfi sem akar vele reggelizni?

Hiába várja a hívásokat, egyik sem keresi őt. Bezzeg mielőtt lefekszenek vele! Megállás nélkül üzengetnek, viber, chat, sms, randivonal, minden csatorna izzik éjjel-nappal. Aztán találkozás, majd utána néma csönd.

Hol a hiba? Mi történik? Hiszen neki is szüksége van a szexre. De párkapcsolatot is akar. Egy olyan társat, akihez odabújhat, aki vigasztalóan öleli körbe két erős karjával, és megnyugtatóan duruzsol a fülébe. Aki elviszi vacsorázni, akivel jókat kirándulnak hétvégén, akinek figyelő tekintetére megnyílik, és csak úgy ontja magából a panaszait.

Opp. Álljunk csak meg egy szóra – torpant meg olyannyira hirtelen, hogy a mögötte jövő idős bácsi rátiport a sarkára.

• Bocsánat – szabadkozott -, elkalandoztam.
• Legközelebb figyeljen jobban – vágta oda morcosan Andi, mire a bácsi megbántódva, szomorúan ballagott tovább, otthagyva a lányt az esőben.

Miről is gondolkodtam? – töprengett Andrea. Vacsoráról, hétvégéről, csodálatos szemekről, és panaszról. Igen, ez az – itt van valami. Hiszen miért akarok én panaszkodni valakinek, aki odafigyel rám? Persze rám is folyamatosan öntik a sérelmeket: múltkor a kávézóban Jucus is órákon át ócsárolta az aktuális barátját, a melóhelyen Zsuzsa meg minden hétfőn úgy kezdi a hetet, hogy elsorolja a férje gaztetteit: hogyan terrorizálja őt, meg az anyját, mennyire nem törődik a gyerekekkel, és az alkalmi munkáiból keresett pénz a világon semmire nem elég, neki kell eltartania gyakorlatilag az egész családot.

Az igazság az, hogy én meg a pasiügyeimmel traktálom őket. Először lelkesen, áradozva, mutogatva a helyesnél helyesebb pasik fényképeit, akik rám írnak, majd izgatottan várom a randevúkat, végül lelombozva őket hibáztatom. Vagy inkább magamat? Hogy is szólnak a mondataim? „Megint találkoztam egy köcsöggel, akinek csak szexre kellettem.”

Mindenki panaszkodik körülöttem. Én magam is. Amikor találkozom ezekkel a fiúkkal, egyből zúdítom is rájuk a rosszkedvemet. Sőt. Már eleve úgy indulok el a találkozókra, hogy ez sem lesz különb, mint az előző, ez is csak szexet akar majd tőlem. Már rutinszerűen hozom fel őket a lakásba az este végén.

Aztán anyám megkérdezi:

• Na, mi a helyzet azzal a helyessel, akinek a képét múltkor átküldted?
• Semmi, csak egy éjszaka volt. – válaszolom kínosan, letörten.
• Megmondtam én neked, minden pasi csak azt akarja, nincs kivétel. Andikám, jobb, ha ezzel megbarátkozol. – hangzott el legutolsó beszélgetésükön is.

Miért kéne ezzel megbarátkoznom? Biztos van valahol az univerzumban olyan, akinek én kellek. Tényleg van? Vajon hol? És mikor érkezik meg? Talán soha – gondolta egyre morcosabban. Aztán eszébe jutott a bácsika, akire olyan hangosan rárivallt az előbb. Lám, még az időseket is elüldözi.

Mi lehet az oka, miért nem kell senkinek? Tulajdonképpen, ha jobban belegondol, neki magának sincs kedve saját magával lenni. Egyre inkább megőrül az egymást kergető gondolataitól, a sikertelenségétől és az ismétlődő történeteitől.

De ha neki nincs kedve magával lenni, akkor vajon kinek van? Már a barátnői is nagy ívben kerülik, inkább csak telefonon beszélnek. Egyedül Jucus tart ki mellette, de ő is csak lelki szemetesládának használja őt. Azért találkoznak egy héten egyszer, hogy kipanaszkodják magukat egymásnak.

Élet ez így? Valami mást kéne csinálnom. Mi lenne, ha a következő randira máshogy mennék? Valami olyan szerepben, ami kell a fiúknak. Amilyen nőt akarnak maguknak.

De vajon milyen nőt is akarnak? Szépet, izgalmasat, érdekeset, vicceset, aranyosat, kedveset, meg még a bánat tudja, mi mindenre vágynak. Ennyi minden hogy lehet meg egy nőben? És én hogyan legyek mindez egyszerre? Egyáltalán milyen nő szeretnék lenni? Ki vagyok én tulajdonképpen? – hökkent meg a gondolattól.

Emlékezetébe idézte, hogy jópár önfejlesztő könyv elolvasása után sem jutott sokkal előrébb az életében. Mint ahogy a kollegiális, baráti beszélgetések alatt is csak ugyanazokat a köröket futják.

Mindenképpen kívülállóra van szükségem – határozta el magát Andi. – Valaki olyanra, akinek őszintén beszélhetek, és aki más szemmel néz engem, mint a többiek.

Szerző: Gürtler Szilvia

Ha te is hasonló cipőben jársz, keress meg egy coaching beszélgetésre.

Csatlakozz facebook csoportunkhoz, ahol a közösségben ezeket a témákat is megbeszélhetjük.

képek: Pixabay