Az elmúlt évben sokszor megkaptam ezt a mondatot ismerőseimtől. Megérdemled a boldogságodat.

Amikor ez elhangzott, mindig felmerült bennem egy pillanatra, hogy  azelőtt vajon nem érdemeltem meg? Mi az, ami változott, amiért most érdemesnek gondolnak erre? Jól értem? Valaki úgy véli velem kapcsolatban, hogy most már megérdemlem a boldogságot? Van joga egyáltalán megítélni?

Tudom, nem rosszindulat szülte a kijelentést, mégis elgondolkodtatott, miért kell megérdemelnem a boldogságot, miért nem jöhet az csak úgy, magától.

A történet

ott kezdődött, hogy egy hosszú, 11 éves kapcsolat után elváltam. Ezt követte 5 év egyedül, amikor persze jöttek-mentek a pasik, de valahogy az a férfi, akitől a szerelmet kaphatom, akivel a családalapítási vágyam beteljesedhet, nem érkezett meg.

A dolog – azt gondoltam – nem rajtam múlt, nyitott személyiséggel és szemmel jártam a világban, utaztam, buliztam, nyüzsgő társasági életet éltem.

Sokat tanultam az egyedüllét évei alatt magamról, a férfiakról, és a hozzájuk való viszonyomról. Fejlődtem, változtam, mire mostanra megértettem, hogy bizony nagyon sok múlik rajtam is.

Jó és rossz tapasztalatok értek, melyek minden percéért hálás vagyok, és köszönöm a sorsnak, hogy az események úgy alakultak, ahogyan. Azt sem bánom, hogy akkor nem volt mellettem társ, mert túlnyomórészt így is jól éreztem magam, megvolt a saját habverőm, amivel mindig csodás habot tudtam varázsolni az én kis tortámra.

A találkozás

Aztán az ötödik évben megismertem Őt, aki mára a férjem, és remélhetőleg a leendő gyermekeim apukája. A „megérdemelt” boldogságom. Érte egy másik országba költöztem, ahol teljesen új életet alakítottam ki – de erről majd legközelebb.

Eleinte magam is nehezen hittem el, hogy jár nekem ez a boldogság. Minden földi jóval elhalmozott, úgy viselkedett, mint egy giccses romantikus film hősszerelmese. Először nevettem, majd megijedtem, ám szerencsére olyan kitartó volt, hogy nem engedett el. Aztán kezdtem megszokni, és egyre jobban elfogadni azt, amit tőle kapok. Végre elhiszem, hogy igen, ez a fantasztikus, boldog élet az enyém.

Rengeteg kárt okozott bennem ez a mondás, hogy a boldogságot ki kell érdemelni. Nem is tudatosult bennem, csak most, ahogy azon a helyen jártam, ahol megismerkedtünk. Felrémlett az első találkozásunk, az azt követő másfél év, és a mostani boldog „mézeshónapok”.

A megértés

Tegnap egy barátnőmmel cseteltem, és miközben a választ fogalmaztam neki, majdnem leírtam, hogy megérdemelné már a boldogságot, amikor megálltam egy pillanatra, és elgondolkoztam: Te jó ég, hiszen mennyire utálom, amikor ezt mondják nekem. Ekkor átváltottam, és azt írtam: „remélem, hamarosan olyan szerencsés lesz egy férfi, hogy te leszel a párja, mert szuper csaj vagy”!

Annyira boldoggá tettem ezzel, és bevallom, nekem is jólesett, hogy nem egy sablonos, bennem is negatív visszhangot keltő választ adtam neki, hanem kimondtam, amit valóban gondolok. Hiszen boldogságra születtünk! Mindannyian. Érdemektől függetlenül.

Az a véleményem, nem kiérdemelnünk kell, hanem lelkileg megérnünk bizonyos dolgokra. Jót, rosszat egyaránt megélünk, ezáltal egyre tudatosabbá válunk, tapasztalunk, tanulunk és fejlődünk. Akár kapcsolatban, akár egyedül.

 

Szerző: Krisztina Haridy

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.