Világ életemben szenzitív voltam. Azzal a bizonyos hatodik érzékkel rendelkezem ma is.

Mint oly sok más negatív történést, a férjem halálát is megéreztem. Ebben az időben a Gellért téri Házasságkötő Teremben dolgoztam anyakönyvvezetőként. Általában fél ötkor indultam haza munkából a Körtérig a hetes busszal.  Aznap nagyon feldobott voltam, olyan „vesztemet érzem” hangulatom volt. Mindenen nevettem, vicceltem.

Aztán a buszon egyszer csak rosszul lettem. Elmentem a Tétényi úti kórházig, ahol kértem, hogy adjanak nekem valamit, mert halálfélelmem van.

Később, mikor volt kis lelki erőm, hogy a halott vizsgálati bizonyítványt megnézzem, láttam, hogy a halál időpontja 16 óra 40 volt – pontosan az az óra és perc, amikor a buszon rosszul lettem.

Amikor közölték velem, hogy a férjemet halálra gázolta egy gyermekkori osztálytársa, aki ittasan vezetett, szinte már meg sem lepődtem. Tudtam ezt már a hatodik érzékemmel, csak azt nem, mi is fog történni.

A balesetet követően egyedül maradtam két kicsi gyermekemmel. Nem tudtam feldolgozni a történteket. A szüleim segítettek, de nem várhattam el tőlük, hogy éjjel-nappal velünk legyenek.

Nem csupán én, hanem az egész családom tönkrement lelkileg. Úgy érzem, ezt nem kell részleteznem.

Az orvosok a pszichiátrián azonnal gyógyszeres kezelést alkalmaztak rajtam, ennek ellenére sem a pánikrohamaim, sem a halálfélelem nem csökkent, sőt már volt, hogy hetente vitt el a mentő.

A mai napig gyógyszer-függő vagyok. Senki nem akadt, aki segített volna leszokni.

Jó pár hónapja mégis eljött egy pillanat, amikor azt mondtam, itt a vége, ELÉG VOLT!!!

Mi segített túllendülni ezen az áldatlan helyzeten? A legtriviálisabb dolog, ami csak történhet. Találtam itthon egy könyvet, amelyben színezni való mandala minták voltak. Néztem, nézegettem, de különösebben nem érdekelt. Ennek oka leginkább az lehetetett, hogy nem tudtam rajzolni.

Azonban csak vonzott valami, mert a legközelebbi bevásárlásomkor az Auchanban ceruzát, körzőt, rajzeszközöket, festékeket vettem. Otthon kiválasztottam a szobám egyik falrészét, ami sötétpiros volt, majd a lányom segítségével húztunk rá egy 1 méter 20 cm-es kört spárgával.

Leültem a kör elé és krétával kis virágokat, csillagokat rajzoltam. Közben relaxációs zenéket hallgattam. Repült az idő és én csak rajzoltam, festettem végkimerülésig, heteken keresztül.

Amikor készen lett az én első kis színes gömböm, csak ültem előtte, közben hagytam potyogni a könnyeimet. Olyannyira belelendültem, hogy úgy éreztem, évtizedek bánata jött elő belőlem, valahonnan nagyon mélyről, a feledés homályából.

Gyermekkoromtól kezdve vonzódtam a széphez, szerettem a zenét, a művészeteket.

Az írásom bár mindig szép volt, rajzolni egy vonalat sem tudtam, még egy pálcika embert is alig. Ültem az alkotásom előtt, csak néztem, és alig tudtam felfogni, hogy mindezt én hoztam létre. Amikor ezt hangosan is kimondtam, újra kitört belőlem a zokogás. Nagyon kifáradtam, de valami furcsa megnyugvás kezdett eluralkodni rajtam.

Alig vártam, hogy papírt és még több festéket vásároljak, majd bekapcsoltam a zenét, egy kis füstölőt gyújtottam, és újra alkottam. Rajzoltam, festettem, sírtam, szinte minden nap.

Ennek egy éve már és én még mindig tudok sírni, amint megszületik egy-egy új alkotásom, „gyermekem”. Minden alkalommal megkönnyebbülök, ezzel együtt egyre nő a magabiztosságom és a hitem, ami eddig nem volt.

Még most is meglep, hova jutottam el attól a hiedelmemtől, hogy nem tudok rajzolni, odáig, hogy egyre különlegesebb mandalákat fessek.

1987 óta szedek folyamatosan gyógyszert, és bár nem állítom, hogy valaha is eljutok odáig, hogy teljesen megszüntetem, mégis, hatalmas eredménynek tartom, hogy a napi bevitt mennyiség körülbelül az ötöde a kezdeti mértéknek. Magam csökkentettem szépen lassan az adagomat, és közben érzem, amint agyam felülkerekedik a gyógyszer által vezetett gondolkodásomon, ahogy egyre jobban kitisztul az ég. Még a színe is kékebb, mint régen.

Bár borzalmas elvonási tüneteim voltak, mégsem adtam fel. Élni akartam, mint a gyógyszer nélküli emberek, gondolkodni, nevetni, saját akarattal rendelkezni.

Megtaláltam a saját gyógyító kúrámat, amikor ráleltem a mandala festésre. A színek-formák kavalkádja mindig segít rendezni a gondolataimat, felszínre hozni a múltbeli bánatomat – hogy azután felhőként fújja el a szél messze, mindörökre.

Őszinte szeretettel kívánom mindazoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek, hogy találják meg lelki békéjüket saját képességeik felfedezésével és a mandala gyógyító erejének segítségével. Bízvást állíthatom, hogy érdemes hinni önmagukban. Nekem biztosan megérte.

Szerző: Vörös Zsuzsánna

A képek a szerző saját alkotásai.

 

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.