Fohász meg nem született gyermekem felé

Fohász meg nem született gyermekem felé

Hogyan mondjam el, amit elmondani nem lehet? Hogyan kérjem a feloldozást tőled azért, amiért nem lehet? Hogyan beszélgessek veled, meg nem született gyermekem?

Ajándékba kaptalak.

Szeretettel hívtalak a világra, új fénynek, boldogságot hozó, ragyogó csillagnak. Szárnyakat akartam adni neked, hogy tengerek felett lebegj, hegyek tetejére repülj, fűben henteregj. A világot akartam adni neked, a tűz melegét, a jég hidegét, a virágok illatát, a sirályok vijjogását, az élet erejét.

Aztán másképp döntöttem, és elvesztettem a világot. Megfogant méhem tengersok könnyben ázott.

Vissza már nem kaphatlak.

Vissza már nem kaphatom magam. Lelkem egy része veled szakadt, mikor az égnek visszaadtalak.

Már a csillagokkal beszélgetsz, lágy szellőn repülsz, s szivárványon szaladgálsz. Arany mezőn, angyalok közt játszadozol, kis lelkekkel kergetőzöl, ezüst patakban fürdőzöl.

meg nem született gyermekem

Álmomban ölemben ringatlak, hozzád beszélek, téged babusgatlak. Két karomba veszlek, neked mesélek,  könnyeidet törölgetve vigasztallak, lábaidat cirógatva hallgatlak. Álmom fuvallatán napfényben fürödve kacagva szállsz. Az éjszaka bársony párnáján csillagokkal játszol, aztán nyakamat átkarolva melllém bújsz szuszogva.

A virradattal ébredve próbálom elkapni a múló pillanatot, de mint vattafelhő, elillansz, s én már nem hallom csengő nevetésed, nem csókolom csöppnyi arcod, nem lehetek veled, nem ölelhetlek.

Soha nem láthatlak

tipegve járni, lábujjhegyre állni, nesztelenül surranni, rikoltozva szaladni. Nem érzem kezembe simuló meleg kis kezed, ahogy minden bizodalmad belém helyezed. Nem látlak örülni, nem látlak félni. Nem hallom első szavad: Anya.

meg nem született gyermekem

Nem érezhetem tisztán dobogó gyermek-szíved, nem csodálhatom gyermek-lelked. Kérdező, kutató, tőlem tanuló, engem tanító porcelán lelked.

Rendre kérdezem: hogyan néznéd a világot ártatlan, tágra nyílt szemeddel? Hogyan csodálkoznál rá a hangokra, színekre? Hogyan szívnád magadba az élet ritmusát?

Szeretek képzelegni.

Szeretem azt gondolni, hogy időnként le-lekukucskálsz, csókokat dobálsz, míg a szemedből könnyként hulló drágakövek, s szavaidból font virágfüzérek kísérik utamat. Szeretem azt érezni, hogy fénysugárként ragyogsz körülöttem. Szeretem azt hinni, hogy Te vagy az, aki gyengéden felszárítod potyogó könnyeimet.

Vendégségbe jöttél, s én kincsként értékelem azt a kevéske időt, amit veled tölthettem. Bár nem lehetsz a mindenem, mégis, Te lettél a mindenem.

meg nem született gyermekem

Térdre rogyok, s kérdezem: miért, hogy mindettől megfosztottam magam? Miért, hogy mindettől megfosztottalak? Miért, hogy visszaadtalak teremtődnek?

Téged kérlek, hozzád könyörgöm, meg nem született gyermekem: láthatatlan kezeddel töröld el vétkemet, gyógyítsd meg lelkemet, adj békességet.

Bocsásd meg, hogy ártatlan angyalként, fehér galambként repültél a mennybe fel.

Szerző: Gürtler Szilvia

 

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük