A festmény születése, avagy a gondolat a vásznon kel életre

A festmény születése, avagy a gondolat a vásznon kel életre

A napokban a LUDWIG Kortárs Művészeti Múzeumban jártam Budapesten, az elmúlt évek kiállítóinak alkotásaiból készített átfogó tárlaton.  Rögtön a bejárat melletti falon jól olvasható felsorolásban a kiállító művészek nevei szerepeltek, hosszú, tömött sorban. Közöttük felfedeztem mindenki által ismert neveket is  -mint például Picasso vagy Andy Warhol-, de olyanokat is, akiknek a munkássága keveset mond a nem szakmabeliek számára.

Ahogy nézegettem a teljes falfelületet beborító felsorolást és igyekeztem minél több nevet beazonosítani, úgy a tizedik környékén feltűnt egy női név.  Először meg is lepődtem ezen, mivel annyira természetes volt számomra, hogy csupán férfinevek szerepelnek a felsorolásban.

Aztán öt sorral lejjebb még egy, majd ahogy tovább pásztáztam a listát, felbukkant egy harmadik is. Ezután már szinte csak azt figyeltem, hogy hány női alkotó szerepel azon a kiválósági listán.  A végére érve az 59 kiállító művész közül mindössze 9 női nevet tudtam összeszámolni a felsorolásban.  Nem sokkal később,  egy mai kortárs kiállításon is hasonlót tapasztaltam, itt 16: 5 arányban szintén a férfiak vezették a listát.

a festmény születése

Vajon mi lehet ennek az oka?  A női alkotók, művészek ennyivel gyengébbek lennének? Vagy csak az elismerésük marad el? Vagy pusztán a művészet még mindig a férfiak privilégiuma?  Másabb-e, és ha igen, mennyiben, egy női művész gondolkodása, alkotói tevékenysége, mint egy férfi társáé?  Mivel nemrég egy baráti társaságban pont ezeket a kérdéseket feszegettük, így elkezdtem én is végiggondolni, hogy nálam vajon hogyan alakul a festmény születése, hogyan lesz kész mű egy üres vászonból?

A gondolat ereje

Elsőként a gondolat születik meg bennem, amit próbálok megfigyelni.  Látok, érzek, tapasztalok magam körül valamit, ami elkezd motoszkálni a fejemben. Miért van ez így? Miért érzek én most szomorúságot, örömöt, bánatot? Keresem a válaszokat és miközben az elmémben kutakodok, bekapcsol a jobb agyféltekém is és különböző képeket vetít a szemem elé az adott kérdéssel kapcsolatban.  Ilyenkor ezek még nem tiszta képek, hanem pusztán egy-egy villanás, egy-egy részlet, ami már a vászon felé tereli a gondolataimat.

a festmény születése

Skicceket készítek, A4-es papírra felfirkálok néhány vonalat, formát, majd kidobom és kezdem elölről. Hogyan tudom ezt megjeleníteni két dimenzióban, színekkel, formákkal? Mi lenne a fő motívum, azt hol helyezném el a vásznon, egyáltalán mekkora méretben érvényesülne ez a leginkább?  50×60 cm-es, vagy esetleg 200×170-es?

A vászon válaszol

A döntés előtt gyakran előszedek régebbi, hasonló méretű festményeket és függetlenül attól, hogy most éppen mi van adott vásznon, arra próbálom meg ráképzelni azokat a képrészleteket, amelyek már összeálltak a fejemben. Amikor megtaláltam az arányokat és azt, hogy mekkora méretben lenne a legjobb, akkor elkezdem összekalapálni a keretet, amire majd az alapozott vászon kerül. Kisebbeket lehet kapni készen, de a nagyobb méreteket mindig saját kézzel feszítem rá a csupasz keretre.

a festmény születése

Az elkészült feszített, tiszta fehér vásznat felállítom, nekidöntöm a falnak, leülök vele szemben egy székre és sokáig csak nézem, figyelem.  Kérdezgetem a vásznat az elképzelésemről és figyelem, hogy „mit mond nekem”.  Odamegyek hozzá, időnként megérintem, végighúzom a kezemet azokon a részeken, ahol színes festékkel nyomot szeretnék hagyni rajta. Ez az egyik legfontosabb része az alkotásnak. Ha itt nem érzem azt, hogy a vászon „válaszol”, akkor nem megyek tovább.  Van úgy, hogy az üres vászon ott áll napokig, hetekig és nem nyúlok hozzá, csak figyelem és gondolkodok.  Ez a „bensőséges kapcsolat” a készülő festménnyel folyamatosan, mindvégig megvan, meg kell, hogy legyen az alkotás során.

Színesedik a festmény

Amikor végül hozzálátok, akkor először néhány ecsetvonással feldobom a formákat és foltokban a főbb színeket. Ilyenkor látom először, hogy amit fejben elképzeltem, az valóban megállja-e a helyét a vásznon is. Ha nem, akkor finomítok rajta. Utána következik a kidolgozás, újabb rétegek felvitele.  Amikor idáig eljutok, általában 1-2 napra félre szoktam tenni a festményt úgy, hogy ne is lássam.  Letakarom vagy a fal felé fordítom, majd pár nap múlva, amikor újból előszedem és friss szemmel ránézek, rögtön látom, hogyan kell tovább „építeni”, vagy hol kell módosítani a formákon, az elrendezésen vagy éppen a színeken.

a festmény születése

Zenére táncolnak a művek

Nálam az alkotás fontos része a zene is. Mindig zenére festek, és a témától meg a hangulatomtól függően, hol energikus, dübörgő, hol lágy, áramló zenét választok. Van, amikor Mozart vagy valamelyik klasszikus szól a háttérben, de gyakran egy könnyű jazz vagy napjaink egyik felkapott tehetsége adja az aláfestést a képeimhez. Ilyenkor a szomszédjaim (de főleg az alattam lakó fiatal házaspár, Enikő és Péter, akik ha olvassák ezt, akkor külön köszönet, amiért elviselik) többnyire tudják, hogy ecsetet ragadtam, és azt is, hogy éppen milyen alkotás van születőben. A zene segít kiszakadni a reálvilágból, megszüntetni a környezetemet és csak az alkotásra koncentrálni.

a festmény születése

A befejezetlenség harmóniája

Szokták mondani, hogy egy képet nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Ez nálam is időnként előfordul, habár többnyire eljutok arra a pontra, amikor azt mondom, hogy igen, minden a helyére került. De olyan is előfordul, hogy akár több hónappal később is még belenyúlok a festménybe. Időnként el kell távolodnom a képtől ahhoz, hogy meglássam, mit mutat önmagában.

Persze vannak olyan festményeim is, amelyek kifogtak rajtam.  Megvan az elképzelésem, meg is valósítom, de valahogy makacs módon mégsem akarnak összeállni. Csűröm-csavarom, újra és újra nekifutok, és mégsem hagyják magukat, nem az lesz belőlük, amit én szeretnék látni. Ha hosszabb ideig nem sikerül dűlőre jutnom ezekkel a képekkel, akkor előbb-utóbb elengedem őket és ettől kezdve a sorsuk megpecsételődött. Vagy újjászületnek egy olyan alkotásként, amelynél évekkel később az utókor lelkesen fedezi majd fel, hogy az adott festmény alatt egy másik kép is rejtőzik, vagy egyszerűen apró darabokba vagdosva, teljesen megsemmisülve a kukában végzik pályafutásukat.

A befejezettség élménye, a festmény születése

A legteljesebb érzést persze az adja, amikor úgy teszem le az ecsetet, hogy igen, elkészült a Nagy Mű!

a festmény születése

Eleinte nehéz volt megválni ezektől a képeimtől, de ma már örülök, ha másokat is megszólít. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor a kiállításokon odajönnek hozzám a látogatók és elmondják, hogy ők mit látnak a képeimben, nekik mit „üzen” egy-egy alkotásom.  Ez persze gyakran nem ugyanaz, mint ami engem a kép elkészítésére ösztönzött, de ez nem is baj, sőt – azt gondolom, hogy éppen ekkor kel életre az adott festmény.

Szerző: Terdik Szilvia, festőművész

Beszélgessünk az alkotásról a Nőkör csoportjában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.