Iparművész vagyok, alapanyag tervezőként végeztem az egyetemen, majd alkalmazott grafikusnak tanultam. Szinte közvetlenül a képzések befejezése után olyan lehetőségre találtam, amely meghatározta az életemet. Ebből megalkottam a caraWonga fantázianevű termékcsaládot, majd létrehoztam egy kreatív alkotó stúdiót.
Engem közgazdászként és vállalkozóként egyaránt nagyon érdekel, miként működik az angyali üzlet. Hogyan kaphat egy ötlet pénzügyi és szakmai támogatást, hogyan mutathatom be magam, a cégem, a termékem úgy, hogy egy vadidegen ember belelássa azt, amit én látok a saját tervemben, amit én hiszek bele. És ha már belehitt a másik, mi történik a folyamat során, hogyan dolgozunk együtt, hogyan valósítjuk meg az immár közössé vált célunkat, azaz hogyan építünk fel közösen egy sikeres vállalkozást.
A napokban a LUDWIG Kortárs Művészeti Múzeumban jártam Budapesten, az elmúlt évek kiállítóinak alkotásaiból készített átfogó tárlaton. Rögtön a bejárat melletti falon jól olvasható felsorolásban a kiállító művészek nevei szerepeltek, hosszú, tömött sorban. Közöttük felfedeztem mindenki által ismert neveket is -mint például Picasso vagy Andy Warhol-, de olyanokat is, akiknek a munkássága keveset mond a nem szakmabeliek számára.
Világ életemben szenzitív voltam. Azzal a bizonyos hatodik érzékkel rendelkezem ma is.
Mint oly sok más negatív történést, a férjem halálát is megéreztem. Ebben az időben a Gellért téri Házasságkötő Teremben dolgoztam anyakönyvvezetőként. Általában fél ötkor indultam haza munkából a Körtérig a hetes busszal. Aznap nagyon feldobott voltam, olyan „vesztemet érzem” hangulatom volt. Mindenen nevettem, vicceltem.
A kártyával való kapcsolatom 1999-ben kezdődött. Először csak magamnak csináltam 3 éven keresztül, és persze bújtam a könyveket, ami csak elérhető volt ebben a témában.
Nem oly régóta kezdtem azon morfondírozni, kit látok visszatükröződni, amikor belenézek a tükörbe. Magamat, vagy a maszkomat? Mit látnak mások, ha rám néznek? Mit látok én, ha másra nézek? Maszkok néznek maszkokra, vagy valódi arcok valódi arcokra?
Máig visszacseng fülemben, ahogy barátnőm arra biztat, készítsek táskákat és kiegészítőket. Hosszú út vezetett a szívem megnyitásáig, a szépség kiáramoltatásáig.
Táskáim mind egy-egy állomást jelképeznek az életemből. Fejlődésem követhető nyomon rajtuk, mindaz, ahogy élesztgetem a bennem rejlő tehetséget, kreativitást, fantáziát.
Minap megkérdezték tőlem, mit jelent számomra az írás. Mit ad nekem, milyen kreatív energiákat szabadít fel bennem? Megörültem a kérdésnek, ugyanakkor kicsit meg is lepődtem rajta. Mondjuk kár volt csodálkoznom, hiszen a hölggyel, aki a kérdést feltette nekem, egy könyvíró tréningen ismerkedtünk meg. Tehát Ő pontosan tudta, hogy számomra az írás sokkal több, mint amit még puszta hobbynak nevezhetünk. Szenvedély, amit muszáj kiélnem. Ha nem tehetném meg, az olyan érzés lenne, mintha valakit némaságra kárhoztatnának, akinek lételeme a beszéd. Na ez is én vagyok mondjuk…
Az is igaz, hogy a szépség bennünk rejlik, az viszont már tény, hogy mi nők sokat teszünk azért, hogy mindig szépek is maradjunk. A szépségápolás pedig komoly iparrá nőtt az évszázadok alatt, hogy hölgyekként még inkább hangsúlyozhassuk adottságainkat.
A legtöbb termékben azonban már nem a dédnagyanyáink által használt alapanyagok vannak, a felgyorsult világ instant megoldásokat kreált. Egy kis szépségért sok kémia. Pedig valaha olyan anyagot nem kentek magukra a nők, amit nem lehetett megenni: a korabeli szépségreceptekben nincsenek szintetikus összetevők. Nem véletlenül fürdött Kleopátra is szamártejben. …