Gyermekként nagyon élveztem a téli várakozás napjait: kívánság-levelet írni, csizmámat kitenni, majd lesni, hogy mikor kopogtat a Mikulás az ablakon. Kirohanni a hóba, és csodálkozni, hogy minden hónyom nélkül is odajutottak a nekem szánt meglepetések, ahova terveztem.
Elgondolkodtál már azon, mennyi féle csend létezik? Összeszámoltad már, hányféle módon tudunk mi, nők, hallgatni? Megfigyelted már, milyenek a csend hangjai bennünk?
Ma a tengerparti templom mellett sétáltamban egy temetésbe botlottam. Szikrázó napsütésben, csodaszép, nagy templom előtt feketébe öltözött emberek, vadonatúj, nagy fekete autókban. Micsoda éles kontrasztnak láttam az eseményt, amire érkeztek, és ahogy ölelkeztek a drága kocsik mellett, beszélgettek és örültek egymásnak: annak, hogy találkoztak, hogy együtt voltak.
Hol is kezdjem? Talán ott, amikor az hittem, hogy nincs hitem? Holott akkor is volt, csak nem abban, amiben kellett volna… Vagy inkább ott, amikor elkezdtem abban hinni, hogy ha van hitem, bármi az enyém lehet? Egyik sem. Indulok inkább onnan, mit jelent számomra a HIT – ma. Ebben a pillanatban, mikor ezeket a sorokat írom. Az életem alapját. Az egyik legfontosabb értéket, mely az előttem álló évekre biztosítja számomra, hogy amit megálmodok, azt valóra is válthatom.
Gyönyörű, felemelő estét éltem át a Balaton partján.
Augusztus 20-án fáklyás menetre indultunk a Balatonra keresztény gyülekezetem tagjaival, az ország más részeiből érkezőkkel, vagy olyanokkal, akik a határon túlról utaztak haza erre az eseményre. Nagyjából 300-an vonultunk végig fáklyákkal a kezünkben, énekelve, zenélve, táncolva.
Tavaly nyáron olyan periódust éltem az életemben, amikor bizonytalanságomban elmentem egy jóshoz. Mivel pedig három a magyar igazság, megkerestem egy asztrológust, és egy látót is. Tömény volt az információ, én pedig már akkor kíváncsi voltam, mi válik majd valóra mindabból, amit elmondanak, így engedélyt kértem és kaptam, hogy lejegyezhessem az „információkat”.
A hit kérdése nehéz. Sokan, ha meghallják a hit szót, egyből valamilyen vallásra gondolnak. Azonnal ki is jelentik kategorikusan, hogy ők bizony nem hisznek. Nos, hölgyeim, a helyzet a következő: mindig, mindenkor, és megkérdőjelezhetetlenül hiszünk. Nem biztos, hogy valamilyen transzcendens erőben. Önmagunkban, a Sorsban, a véletlenekben, abban, hogy holnap újra felkel a nap.
A hit változtatta meg az egész életemet. Hit nélkül, Isten nélkül, Jézus nélkül semmi vagyok. Csak bennük hiszek. Ők soha el nem hagynak, mindig szeretnek, mindig vigasztalnak. Kiteszik nekem a kis útjelző táblácskákat, és én nem térek le arról az útról, amit ők mutatnak nekem.
Istenbe és Jézusba vetett hitemmel újra tudok szeretni. Már nem félek semmitől, elmúltak a félelmeim, amióta velük járok, és átadtam az életemet nekik. Gyönyörű és boldog érzés. …