– Várom már a karácsonyt – mondta Csingi.
– Én is. Te miért várod? – kérdezte a mamája.
– Azt nem tudom. De holnap megírom, mit kérek ajándékba.
– Ez jó ötlet -nevetett fel az anyukája. – Akkor menjünk el ma az adventi vásárba!
– Jó, menjünk! – ugrándozott Csingi.
Hogyan mondjam el, amit elmondani nem lehet? Hogyan kérjem a feloldozást tőled azért, amiért nem lehet? Hogyan beszélgessek veled, meg nem született gyermekem?
6 nő, 8 órában együtt. Ez az a felállás, amit mindeddig egyedül kedvenc osztrák munkahelyemen voltam képes és hajlandó elviselni. Aztán a minap alkalmam adódott megtapasztalni valami egészen más minőséget.
Kislányként – ahogy mindannyian – én is álmodoztam. Csodálatos életről, férjről, gyerekekről, szerető családról, karrierről. Nem tudtam pontosan, mit szeretnék az élettől, mihez szeretnék kezdeni. A sikeres üzletasszony képe akkor még meg sem fordult a fejemben. Teltek-múltak az évek, lassan felnőttem. Legbelül motoszkált bennem valami, amit ma leginkább szégyenként tudok beazonosítani. Körülöttem mindenki egyetemre, főiskolára, diplomára vágyott, miközben én családra, otthonra, és boldogságra. Tanulni, fejlődni akartam persze, de nem akkor, nem ott és nem úgy.
40, azaz negyven. Hát, itt tartok.
Kerek szám. Nem tehetek úgy, mintha olyan lenne, mint a többi. Megállásra, elemzésre, gondolkodásra késztet. Ugyanígy lelassítottam harmincnál is és ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak, mint most: ott tartok, ahol szeretnék tartani? Elértem azt, amit szerettem volna elérni? A válasz akkor is és most is: nem. (Árnyaltabban: inkább nem.)