Izgalmas, és talán az egyik legfontosabb kérdés az életünkben, hogy mit akarunk örökül hagyni gyermekeinknek. Kacsalábon forgó palotát? Kimeríthetetlen bankszámlát? Folytonos bevételt termelő vállalkozást? Biztonságos(nak gondolt) életet?
Én ma már valami egészen mást szeretnék örökül hagyni gyermekeimnek, mint azt gondoltam akár 10 évvel ezelőtt. Ahogy változott az életem, a világlátásom, teljesen megváltoztak a prioritásaim.
Nem tudom pontosan, hogyan működik a varázslat. Egyszerűen van valami a díszekben, a tömény narancs és fahéj illatban, az olvadó viasz színében, amitől melegség költözik a szívekbe.
A minap randevúztam. Mit mondjak: nem sikerült túl fényesen L Az eset után elgondolkodtam, hogyan léphetek tovább egy ilyen vacak randi után.
November első két napja az emlékezésről, az elhunytakról, az eltávozott lelkekről szól. Ilyenkor jóval többen látogatunk ki a temetőkbe, több mécsest gyújtunk meg, és hosszasabban elmélkedünk az élet értelméről, vagy az általunk hagyható lenyomatokról.
Eljátszottam a gondolattal, hogy ha az életem regény lenne, mi lenne benne a szerepem. Én lennék a pökhendi grófkisasszony, aki tisztában van a szépségével és úgy játszik a férfiak érzéseivel, ahogy neki tetszik? Vagy én lennék a bögyös konyhalány, akinek minden vágya, hogy az úrfit az ujja köré csavarja? Vagy a kedves nagynéni, aki imádja testvérei gyermekeit? Egy zsémbes öregúr a szomszéd portáról, vagy a jóképű joghallgató, aki politikai karrierről álmodik?
Pirospozsgás arcod látom magam előtt. Palacsinta sütés közben különösen erősen. Emlékszem, ahogy vártál bennünket mosolygósan, lekvárral, túróval, és rengeteg finom palacsintával. A túrótölteléket csak Te tudtad úgy elkészíteni, ahogy imádom. Talán beletöltötted a szereteted, soha ki nem mondott szavaid is.
Hol volt, hol nem volt, messzi vizeken túl élt egyszer egy kis hableány. Ez a kicsi leány egy óriás nagy palotában éldegélt édesapjával, és húgával. Gyönyörű vízi liliomok, pompázó tengeri rózsák és csillogó kardvirágok között úszkálhatott egész álló nap.
Hallom, ahogy sírsz a szobádban.
Még nem alszod át az éjszakát. Azon gondolkodom, felkeljek-e hozzád, vagy hagyjam, hogy álomba sírd magad. Egyesek szerint mindig fel kell venni a gyereket, amikor sír, ne érezze magát soha egyedül. Mások azt javasolják, hagyjam sírni, megszokja majd, s ha megtanulja, hogy nem veszik fel mindig, végül átalussza majd az éjszakát. Melyiknek higgyek? Melyik alapján cselekedjek?
Míg ezen morfondírozom, elszenderülök.
Anyuka szorosabbra húzta magán a sálat. Órák óta bandukolt a hóban, fagyban. Lyukas csizmáján keresztül beszivárgott a nedvesség, és szinte jéggé dermesztette lábait. Kezén a kis kötött kesztyű mit sem melegített, ugyanúgy átfújt rajta a szél, mintha rajta sem lenne. Szövetkabátja lucskos volt a ráhulló hópelyhektől.
– Várom már a karácsonyt – mondta Csingi.
– Én is. Te miért várod? – kérdezte a mamája.
– Azt nem tudom. De holnap megírom, mit kérek ajándékba.
– Ez jó ötlet -nevetett fel az anyukája. – Akkor menjünk el ma az adventi vásárba!
– Jó, menjünk! – ugrándozott Csingi.