Találkozásunk szétrobbantotta addigi világunk. Ezer darabra tört bennünk és körülöttünk mindent. Sőt. Olyannyira összedarált bennünket, hogy teljesen elveszítettük Önmagunk.

Én keresem azt a nőt magamban, akit pillanatokra előhoztál, és akibe beleszerettem. Azt a vad, szenvedélyes, sziporkázó nőt, aki melletted voltam. Vágyom azt a tűzzel teli, élményekkel, érzelmekkel zsúfolt kapcsolatot, ami közöttünk volt.

Te keresed a férfit magadban, azt a férfit, akire néhány röpke pillanatra ráleltél. Keresed a kapaszkodókat, az erőt, a hitet, a kitartást. Vágysz azzá a férfivá lenni, aki mellettem voltál.

Ahogy kopik le rólunk minden régi, nem ránk való tanítás, elképzeléseink magunkról, elvárásaink a kapcsolatokról, állunk meztelenül, értetlenül, a sötétben botorkálva.

Időnként egymásra találunk, máskor elszakadunk. Sebek tépődnek fel, fájdalomgócok szakadnak fel, emlékfoszlányok tűnnek elő a semmiből. Fájunk, zokogunk, bántunk. Változunk.

Egyre csendesebben, egyre magabiztosabban alakulunk. Találunk vissza Önmagunk felé, hitet találunk, elfogadást mutatunk. Megértünk, megbocsátunk. Szeretünk. Egymást. Önmagunk. Mindenkit.

Majd újra egymást is. Csendes, végtelen, feltétlen szerelemmel. Mélységekkel, magasságokkal, bizalommal. Óvó kezünkkel botorkáló lépteinket segítve. Egymást felemelve, támogatva haladunk. Mert bármerre visz az utunk, lelkünk örökre egyben.

Néha elképzelem, ahogy szenvedélyünk tánca lángra lobbantja a világot. Vagy visszaemlékszem? Ahogy nevetve, pörögve, forogva, kézen fogva szaladunk a szélben. Ahogy szemed sugarában magamat látom visszatükröződve. Ahogy testünk, lelkünk eggyé olvadva állunk a fényben.

Hiszem, hogy mindez nem csupán álom, hanem a legteljesebb valóság. Ami megvalósul, amint visszatalálunk Önmagunk lelkébe. Egymás lelkében.

Szerző: Gürtler Szilvia

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.