Arra a Nőre vágyom, aki mellette voltam

Arra a Nőre vágyom, aki mellette voltam

“Hónapokkal ezelőtt történt. Éreztem őt. Az egész a csillaggal kezdődött. Egy zölden fénylő csillaggal, amit követni kezdtem. Repültem, úsztam a légüres tér felé, hogy megérintsem azt a csillagot. Valami húzott, vonzott felé. A csillag egy aprócska doboz volt, ami egy díszes kulcsot rejtett. A kulcs pedig kinyitotta azt az ajtót…

Amikor beléptem a szobába, rengeteg ember fogadott tapsolva. Engem ünnepeltek. Az arcok ismeretlenek voltak. Láttam az unokahúgomat, 5-6 éves lehetett, hosszú, dús, göndör fekete hajjal, azzal a megnyerő, örökké pozitív, szeretetteljes mosollyal az arcán. A szülei meg valahol a szoba túlsó végében veszekedtek valamin. Mások… fogalmam sincs kik voltak ők.

Zavarban voltam. Erőtlennek és bénának éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki engem néz és nekem örül. Ekkor lépett a hátam mögé a magas, izmos férfi. Éreztem őt. Éreztem a lényéből áradó erőt, ami ösztönösen védeni akart engem. A szívéből felém áramló szerelmet, amiről tudtam, hogy igazi. Csak kék ingét, tetovált alkarját, vastag óráját láttam, és mámorító illatát éreztem. Nem mertem megfordulni. Hagytam, hogy átkaroljon, hogy biztonságban legyek, hogy megvédjen.”

Itt ért véget az álom. Amit őrizgetek magamban már több mint két éve.

Eddig mindent alárendeltem ennek az álomnak… és az érzésnek, amit az ismeretlen férfi karjaiban éreztem. Lassan eljutok arra a pontra, hogy megértsem, az egész csak a fejemben él, és nem létezik, soha nem is létezett a férfi, akire vágyom.

Szeretném, hogy mindez végre valóságos legyen. Hogy itt legyen, az enyém legyen, hogy végre megnyugodjak.

Azt mondják a barátaim… az a baj, hogy görcsölsz… ha elengednéd jönne. Arra nem tudnak felelni, vajon a görcs és ragaszkodás miben nyilvánul meg, és mindezt hogyan kell elengedni.

Mert én érzem a vágyat. Sokat gondolok rá, és emiatt soha, senki nem elég jó, aki jön. Aztán belepörgetem magam elérhetetlen, reménytelen dolgokba, mert meg akarom védeni magam a világtól.

A világtól, az élettől, amit elveszíteni úgy félek. És mégsem élek. Vagyis… Csak félig élek. Azt csinálom, amit szeretek. Ott vagyok, ahova mindig vágytam. Megnyitom a szívemet minden barátnak, akinek útja keresztezi az enyémet. Szép arcot látok, amikor a tükörbe nézek és szeretem azt, aki vagyok. Egyedül csak ez a k… szerelem… Ez nincs a helyén. Mintha az életem egy puzzle lenne, aminek ez kis darabkája valahol elveszett.

Csak azt nem tudom, mikor… Tíz éve azon az esős szeptemberi napon… nyolc éve júniusban… vagy az öt évvel ezelőtti nyár napjaiban… talán két éve…vagy még előbb, hat éves koromban?

Azt mondják a barátaim … sodródj és hagyd, hogy a dolgok megtörténjenek. Amikor megkérdezem, hogyan kell, nem kapok értelmes választ. Talán nem is nekik kell tudniuk. Hisz ők is élik, élvezik és fájják a saját életüket. Honnan is tudhatnák, nekem mit kell tennem, hogy az a k… szerelem…

Nem is a szerelem hiányzik, mert bármikor képes vagyok szerelembe esni. Még a szarvasgombával töltött brie sajt ízébe is. Mindenbe és mindenkibe.

Nekem az ő jelenléte hiányzik. Az ő hiánya fáj. Szeretném, ha már itt lenne az idő és egymásra találnánk. Arra vágyom, aki mellette voltam ebben az álomban. Ami elől egész életemben menekültem. Hogy igazi nő legyek. Ne csak egy kislány, hisztis tini, vagy erős asszony, akinek nem kell senki segítsége. Nő! Ezért nem kell senki más. Ezért nem kell kapcsolat. Mert ő kell. Őt akarom! Akiről azt sem tudom, valóban létezik-e.

Azt mondják a barátaim … álomvilágban élsz, ideje kilépned a valóságba. Engedd el ezt az álomképet és adj esélyt annak, aki jön. Amikor megkérdezem őket, mégis hogyan csináljam, amikor én magam vagyok a saját álomvilágom… amiből kilépni olyan lenne, mintha kínoznám magam… Nem kapok választ.

vágyom

Az én igazi, létező valóságom a képzelet. Ezt nem tudom csak úgy kitörölni magamból. Nem is akarom. Elengedni az álomképet rohadt nehéz, mert emlékszem az érzésre… amit mindig kerestem. Kapaszkodom, tudom. Talán egyszer… ha majd rájövök, hogyan is kell azt csinálni… akkor elengedem.

Sodródom …Elsodródtam jó messzire… Ennél jobban sodródni már nem tudok…

Szerelmem Skócia, a családom, a barátaim, az írás, a munkám (igenbizonybizony), az álmaim, a fotózás, az utazás, a természet, a csend, az erdő hangja, a patak illata, az ég drámái, az eső, a napfény, a szél, a föld, a tó és az összes élőlény… a fények, az ízek, az energia, a saját lelkem… maga az ÉLET és mindaz, ami azon túl van….

Csak hiányzik valami… Ő hiányzik nagyon… Ő, aki talán soha nem is létezett…

 

Szerző: Négyesi Katalin, a Skóciából üzenem bloggere.

Várunk szeretettel Nőkör közösségünkben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük